Azt hiszem nem tulajdonítottam kellő súlyt annak a szabálynak, hogy az alkar, a mutatóujj első perce és a köztük lévő kézközépcsont egy egyenest kell, hogy alkossanak. Illetve hát valamelyest tulajdonítottam, bő tíz másodpercig, aztán elfelejtődött, és nyeklett-nyaklott a kezem, ahogyan az neki jólesett. Nem is igazán fogtam fel a jelentőségét, amire így két és fél év után elég hülye érzés ráébredni.

Nemrégiben megint végigvettük töviről-hegyire, hogy miért is nem helyes a kéztartásom, és persze megint oda lyukadtunk ki (egyebek mellett), hogy nem tartom egyenesen a fentebb említett triót. Megelégeltem a balfaszkodást és elhatároztam, hogy egyszer és mindenkorra megoldást találok a problémára. Zoltán sokadik alkalommal is ráhajtogatta az ujjaimat a vonóra, demonstrálandó, hogy hogyan is kéne kinéznie. Jobb híján most le is fotóztam, mert tudtam, hogy mire hazaérek, már képtelen leszek azt magamtól megismételni.

A dolog fontossága mostanra nyilvánvalóvá vált, ha ezt nem oldom meg, akkor lesznek olyan vonásnemek, amelyeket egész egyszerűen képtelen leszek alkalmazni. Sosem fogok normálisan martelézni például, ha nem rugóznak az ujjaim, csak valami szánalmas utánzatát adom elő, és azt is csak az egyik irányba.

Ennek megfelelően ismét előszedtem hű fakanalam, hogy segédem legyen a jobb kéz megregulázásában. A fotót előszedve addig küzdöttem, míg elő nem állt a szükséges pozíció, majd órákon át (persze szünetekkel tarkítva) emelgettem a fakanalat az ujjaimmal, igyekezve minél közelebb kerülni ahhoz a természetes mozgáshoz, ahogy azt Zoltántól és más hegedűsöktől láthattam.

A rugózás pár nap után ugyan egészen szépen alakult, viszont ezt az állapotot képtelen voltam folyamatosan fenntartani, valahogy mindig elkezdett lebucskázni a kisujjam, onnantól megszűnt az egyensúly, elforgott a pálca, amit persze megpróbáltam kompenzálni hüvelykujjal, amitől csak még rosszabb lett az egész. Éreztem, hogy itt valami alapvető hibáról kell, hogy szó legyen, de nem sikerült megfogalmaznom, hogy mi is az. Így aztán megint megnéztem vagy 10x Yehudi Menuhin jobb kézzel foglalkozó videójának idevágó passzusát, emelgettem a fakanalat, újrakezdtem, mikor elromlott a mozgás, és közben próbáltam geometriai és anatómiai szemszögből vizsgálni, hogy mi is történik valójában.

Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a hüvelykujjamnál kezdődik az anomália. Elcsúszik, ezt követi a kisujj bukdácsolása, és onnantól már vége is a mutatványnak. De miért? Felpakoltam újra a fotó alapján az ujjaimat, és kezdtem előről. És megint. És újra. És így tovább. A sokadik alkalom után aztán feltűnt, hogy a helyes állapot kizárólag akkor áll csak elő, amikor megvan az egyenes az alkartól a mutatóujjig. Ekkor jó helyen van a hüvelykujj és a feszültség egyenletesen oszlik el a mutatóujj és a kisujj által alkotott íven. Igen ám, de nem tudom folyamatosan ugyanígy tartani a mutatóujjamat, hiszen mozgásban van, mozgásban is kell, hogy legyen, akkor mégis mit tehetek?

És akkor leesett. Ez nem egy konstans állapot kell, hogy legyen, hanem egy kiindulási helyzet, amihez a vonó mozgása közben folyamatosan visszatér a kéz. Ezzel azonnal egyértelművé vált az is, hogy miért volt rettentő destruktív az, hogy erre nem figyeltem eléggé, hanem két-három vonás után hagytam, hogy a kezem renyhén menjen, amerre csak akar. Esélyt sem adtam magamnak arra, hogy a kezem rátaláljon és ráérezzen erre az alaphelyzetre, hogy egy idő után automatikussá váljon mindez, és ezáltal állandósuljon a stabilitás a jobb kézben. Helyette szomorkodtam, hogy rendszerint 6-8 ütem után szétesik a játékom és nem értettem, hogy miért történik mindez.

Azóta a helyzet sokat javult, észlelem játék közben, hogy mozognak végre az ujjaim, a csúcshoz közeledve szépen kilapul, a kápa felé menet pedig ereszti a vonót kifelé. Érdekes, hogy ezzel megszűnik az a probléma is, hogy az ujjakkal történő emelés-eresztés függőlegesen mozgatja a vonót vízszintes mozgás helyett, amitől kezd értékelhető formát ölteni a martelé is végre. Persze nem tökéletes még, nagyon oda kell rá figyelnem (minden más rovására), túlontúl könnyű elengedni magam és visszatérni a megszokott, rossz gyakorlathoz, de ez van, magamnak ástam ezt a vermet azzal, hogy nem fordítottam rá kellő figyelmet a legeslegelején. Vajon hány ilyen dolog lappanghat még a játékomban időzített bombaként, és mennyi idővel vetem vissza önként és dalolva a fejlődésemet az ehhez hasonló figyelmetlenségekkel?

De ha már ilyen szépen megvilágásodtam jobb kéz témában, adta magát, hogy megvizsgáljam ugyanezt a bal kézre vonatkoztatva is. Miért fontos az egyenes megtartása bal kézzel? Min ronthat a hiánya? Ahogy forgattam a kezem a fogólap körül, kínosan ügyelve rá, hogy a kívánt egyenest fenntartsam, egyből látszott, hogy miért is felelős.

Az egyenest fenntartva a kézfej egy állandó referenciaponttá változik, bárhogyan tekerem a karomat a hegedű nyaka körül, váltogatva a húrokat, ez az állandóság biztosítja, hogy az ujjak ugyanoda essenek a húrokon. Ha ez nincs, akkor az intonáció vakszerencse kérdésévé degradálódik, hiába emlékszik a harmadik ujj, hogy mennyire kéne kinyúlnia, ha az, ahonnan ered hol 3 milliméterrel feljebb van, mint kéne, hol két milliméterrel lejjebb. A konzisztens intonációnak búcsút lehet mondani, össze-vissza pozícionálódik minden ujj, ahogyan vonaglik a csukló. Kisebbfajta csoda ezek után, hogy csak annyira játszom hamisan, amennyire.

További érdekessége mindennek, hogy ahogy az egyenesre ügyelve egy egészen új tartást kap a bal kéz, sokkal kevésbé fonódik rá a mutatóujjam a nyakra, jobban eltartja a tenyerem szélét a hangszertől, így a mélyebb húrokon kalandozva nagyobb szabadsága marad a mutatóujjamnak, így könnyebben megy az is, amivel mindig is szenvedtem, hogy a mutatóujjammal a magasabb ujjak mögött keresztbe átnyúlva fogjak le kettős fogásokat.

Mindez persze szép elmélet, ami mit sem ér, ha nem gyakorlom rengeteget, extra odafigyeléssel, mert már nem csak megtanulnom kellene a helyes kéztartást, hanem közben elfelejtenem a megszokott helytelenből adódó rossz beidegződéseket. Mindezt úgy, hogy közben azért haladjak a többi tanulnivalóval is, és ne ragadjak le ennél hónapokra. Kemény menet lesz.

A tanulság: a mutatóujj és alkar egyenese sokkal fontosabb alappillére a hegedűjátéknak, mint amilyennek az elsőre tűnhet. Az így alkotott egyenes, fix tengely olyan stabilitást és állandóságot biztosít, ami jóformán minden másnak az alapja. Ha ez nincs meg, akkor áttételesen, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de minden mozgásra kihat, extra feszültséget gerjeszt a kézfejben, és megmételyezi az egész játékot.