Kereken két hónapja ballagtam be az első hegedű órámra, lássuk hát milyen eredményeket hozott a heti egy alkalom tanárral, meg a napi rendszerességű egy óra önálló gyakorlás.

Kottát ugyan korábban is tudtam írni és olvasni, de nagyon botcsinálta módon, a ritmusjeleken kívül igazán mást nem ismertem, fogalmam sem volt, hogy melyik pötty konkrétan melyik hang kéne, hogy legyen, a törzshangok egymáshoz való távolságán kívül mást nem nagyon mondott egy kotta nekem. Mostanra jóval magabiztosabban kezelem a kottákat, megtalálom a jelzett hangokat a húrokon, valamint nagyjából megértettem az egyes hangnemek szabályait és azok szükségességét.

Mivel kedvenc előadóimtől kottáim nincsenek, ezért a neten fellelhető midi állományokból konvertálok kottákat, pucolom azokat, mivel katasztrofálisan kaotikus elsőre az eredmény, transzponálgatom ezeket a hegedű hangtartományába, és még azon is túl kicsit, hogy kényelmesen essenek a húrokra. Nyilván nem ütök meg sem egy zeneszerzői, sem egy előadói szintet, de az induláshoz képest a zeneelméleti ismereteim meglehetősen kicsíráztak. Alant egy nemrég átalakított szólam a Lullaby-ból (tudom, egy hangot feláldoztam a játszhatóság oltárán).

A hallásom az elmúlt hetekben rengeteget javult. Amikor elkezdtük az intonációs gyakorlatokat fél hangnyi hamisság felett simán átsiklottam. Mostanra ez inkább negyedhangokra redukálódott, és már többnyire meghallom magamtól, ha melléfogok. A hallgatott zene élvezete is átalakult kicsit, jóval könnyebben választok el egymástól egyszerre játszott szólamokat. A dallamok egyes hangjait és a relatív ütemhosszokat, szüneteket is könnyebben lövöm be egymáshoz képest. Egy adott hangot hallás alapján beazonosítani még nem tudok, így a hegedűt sem tudom magamnak hangolni, de ami késik nem múlik, előbb-utóbb oda is csak eljutok.

Amikor megjött a hegedűm, természetesen azonnal ki kellett próbálnom, sikerült is megszólaltatnom az üres húrokat, még a hull-a-pelyhes elejét is sikerült elhegedülnöm. De hogyan? Így visszatekintve, biciklis hasonlattal élve, mint egy majom a köszörűkövön. A vonó és a hegedű helyes tartása rengeteg odafigyelést, továbbá egy jó adag egészséges testtudatosságot igényel. Mivel sok testrészt kell egyidőben megregulázni, ezért eleinte nagyon nehéz volt mindenre odafigyelni, és ezt az állapotot huzamosabb ideig fenntartani. Még nehezebb mindez, ha játszani is kell közben, így még inkább megoszlik a figyelem a testtartás, a vonó, a húrok és az ujjak között. Pár hét alatt azonban ezek nagy része készség szintre fejlődik, egyre kevesebb dolog marad, amire összpontosítani kell a játékon kívül.

Még közel sem tökéletes a hegedűjátékom (de mennyire nem), sokszor egy-egy kéz elkényelmesedik időközben, átmegy egy trehány tartásba, de ezek nagy részét már észreveszem magamtól, és megvan az a helyes referenciapont, ahova vissza kell térni. Két hónap elteltével viszonylag magabiztosan játszom nem túl bonyolult dallamokat, tudok váltani a húrok között játék közben, szinte már-már tényleg hegedülök, és egyre ritkábban érek hozzá véletlenül a szomszédos húrokhoz. A pontos intonáción még sokat kell dolgoznom, mert nem igazán nyújt hozzá bármilyen segítséget a hegedű üres fogólapja, így könnyű elvándorolni kissé a precíz hangmagasságoktól. De összességében nagyon jó alapokat kaptam, sikerült megtanulnom, hogy hogyan kéne mindent jól csinálni, csak még nem mindig sikerül.

A járulékos hatások sem elhanyagolhatóak, a törekvés a helyes testtartásra, a motiváció a kicsit strapabíróbb fizikumra, mind-mind olyan dolog aminek hosszú távon nagy hasznát fogom venni, de csak úgy önállóan sosem vettem volna rá magam ezekre, ha nem lenne rá szükségem a hegedüléshez. Szomorú, de így van, görnyedt punnyadtságom egész biztosan maradt volna a megszokott medrében az elkövetkező évekre. További kellemes mellékhatása a hegedülésnek, hogy mostanában mindig szépen manikűrözött vagyok, mert megengedhetetlen a hosszú köröm.

Amikor ebbe az egészbe belekezdtem, hajlottam rá, hogy online videók és leírások alapján tanuljak meg hegedülni. Ha Kinga nem hívja fel rá a figyelmem, hogy ez egy remek alkalom arra, hogy tisztességes mértékben kilépjek a komfortzónámból, talán így is tettem volna, ami visszatekintve nagy ballépés lett volna. Az a heti egy óra felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult, mikor Zoltán felméri, hogy sikerült-e fejlődnöm, kiszúrja, ha eltértem valamiben a helyes úttól és kijavít, megkeresi a helytelen játék kiváltó okát, egész a probléma gyökeréig, valamint objektív és hiteles visszajelzéseket ad mindenről amit csinálok.

Egy hét önálló gyakorlás során rengeteg apró dolog van, ami el tud kanászodni, de egy hét után még nem késő ezeken javítani, több hét alatt viszont egy életre berögzül rosszul. Megszámlálhatatlan mennyiségű apróság van, amit magamtól sosem vettem volna észre, fel sem tűnne, hogy rossz, amit csinálok. Így bár nem elképzelhetetlen, hogy valaki meg tud tanulni tanár segítsége nélkül hegedülni, valószínűleg teljesen helytelen módon, a képességeit illető állandó bizonytalanságban. Csak javasolni tudom, hogy aki szeretne hegedülni, az keressen egy jó tanárt magának.

Zoltán szerint ez az a pont, ahol sokan feladják, mert itt tudatosul igazán az emberben, hogy töménytelen mennyiségű gyakorlás vár még rá. Szerintem viszont itt kezd izgalmassá és igazán szórakoztatóvá válni az egész. Eltelt két hónap, végre zenélek, minden gyakorlással töltött perc megérte ezt az élményt.