Tegnap már csak fél órát kellett bemelegítenem, hogy elkapjam azt az állapotot, amikor nem nyikorog a húr a kápánál és nem ugrál a vonó, mint egy bakkecske, ma pedig tíz perc is elég volt hozzá. Rendkívül érdekes állatfajta ez a hegedű, olyan, mint egy betöretlen ló, csak a hegedűst kell betörni és nem a lovat.

Az egész egy bizonyos kéztartás, a vonósebesség és a nyomás helyes kombinációján múlott, egész egyszerűen addig kell csiszolni, apróságokon változtatni és előről kezdeni, amig minden össze nem áll. Persze még most sem tökéletes, lefelé történő húrváltásnál ha a vonó lefele mozog még mindig előszeretettel beremeg, ami érthető, lévén ekkor a leghosszabb az erőkar és a legnagyobb az elmozdulás íve és lendülete is.

Ezzel elérkeztem eredeti feladatomhoz, hogy a vonó alsó felén skálázzak, 3/4-es ütemben, 1/2 és 1/4 hosszú hangokat ismételve, átkötéssel. Így viszont már értelme is van csinálnom. Még néhány hét gyakorlás és talán már eleve így fog menni, bemelegítés nélkül is.

Sok egyéb tulajdonsága mellett ez is igen csodálatos a hegedülésben, hogy teljesen másképp viselkedik a vonó és a hangszer már attól, hogy hol találkoznak és milyen irányban mozog a vonó. És mindezt persze úgy kellene elsajátítani, hogy egy teljes vonót érintő játék közben az ember automatikusan kompenzáljon. És ez csak egy piszlicsáré kaliberű dolog volt a sok közül, amit addig kell javítgatni és gyakorolni, amíg már nem kell rá figyelni és észben tartani.

Az egy hetes technikai korrekciós kitérő után így viszont már majdnem úgy szól a problémát eredetileg feltáró dal, ahogy szólnia kéne, de csak majdnem. Saccra még egy hét, hogy mindenestül kipipálhassam. Persze az sem kizárt, hogy a holnapi órán kiderül, hogy a nagy önelemezgetésben egy héten keresztül csal tévútra terelgettem magam, kíváncsian várom.