Remekül alakulnak a dolgok, az új könyvben (Dénes-Lányi-Mező-Skultéty: Hegedűiskola II.) kifejezetten trükkösebb darabok vannak, mind ritmus, mind vonókezelés szempontjából, fel kell kötni a gatyót hétről-hétre rendesen.

A kikényszerített kottaolvasás is megtette a hatását, apróbb botlásoktól eltekintve most már kényelmes tempóban folyamatosan játszom kotta alapján, egészen átalakította a darabok tanulási folyamatát a dolog, és jóval nagyobb biztonságot ad, mint korábban bármennyi biflázás, úgyhogy megérte foglalkozni vele.

Viszont sajnos elfáradtak az eredeti húrjaim, az A már behangolhatatlanul nyávogott, így ma lecseréltük őket a korábban tartalék szettnek vásárolt remek magyar Stradivari márkájú fémhúrokra. Bár ne tettük volna. Ezek a húrok - nincs mit kertelni - katasztrofálisan szarok. Szívem szerint egy többszörösen összetett mondaton keresztül fűzném még a jelzőket ezügyben, de inkább feláldozom a gondolataimat a disztingválás oltárán. Össze-vissza berezonál, brutális mellékzöngést produkál, még eldönteni is képtelen vagyok, hogy én intonálok hamisan, vagy csak a húr szórakozik velem. Keserves, na. Zoltán próbált vigasztalni, hogy ha ezen megtanulok játszani, akkor aztán bármin menni fog, és konkrétan erről is van szó, mintha újra tanulnék járni. A felső két húr még istenes, de a G és a D teljesen kezelhetetlen.

Végülis az egész hegedű tanulási projekt lényege az volt, hogy olyan feladat elé állítsam magam, ami bővelkedik a kihívásokban, hát most megkaptam csőstül. Eddig az este felében skálázgattam és a régi, egyszerűbb darabokat próbálgattam ismerkedésképp, de az alsó két húr még mindig úgy szól, mintha egy repedt bádogkutya morogna. Ezúton is elnézést kérek páromtól és a lakóközösség tagjaitól, a következő néhány nap keserves lesz mindannyiunknak, de nekem a hanghorror epicentrumában extrán jut majd a jóból, vigasztaljon ez mindenkit.