Korábbi posztom lelkendezését, miszerint hegedülök ezennel felülvizsgálnám. Nagyjából annyira hegedülök, mint amennyire egy totyogó kisgyerek balettozik. Ez persze nem ront a totyogás élményén egyáltalán, boldogan botladozom. De hétről-hétre mélyebb a víz, és már rég nem látni az alját. Megint egy duplázós hetem van, egy hét nem volt elég maradéktalanul elsajátítani a soron lévő új készségeket. A friss dalok hamar elfeledtették velem a korábbi egyszerű nótákat, amiket 5-6 próba után már el lehetett játszani.

Az aktuális dalok megmozgatnak minden ujjat, két húr között ugrálnak és extrába még a vonó sebességét is variálni kell egyforma hanghosszak között is, hogy helyesen jöjjön ki a vonó helyzete az ütemek elejére, plusz már három hanghossz váltakozik, néhány aljas szünettel nehezítve a ritmust. Egy hét arra volt elég, hogy az én-ezt-soha-az-életben állapotból eljussak a még-egy-kicsi-és-már-nem-lesz-kataszrofálisan-rossz fázisba. Szóval már eljátszom őket, de még kellemetlenül sokszor tévesztek ritmust, torpanok meg egy pillanatra, ellenben legalább néha nem hamis, amit játszom. Nehezek, na, megküzdök velük rendesen, sokat kell gyakorolni. Viszont ha véletlenül sikerül jól elkapnom, az nagyon jó élmény.

Az egyik este azon kaptam magam, hogy elméláztam és magamban dúdulom a dalt, bal kézzel meg a tenyeremben árnyék-intonálok az ujjaimmal, úgy tűnik az agyam dolgozik a feladaton magától is. Kíváncsian várom, hogy még egy hét elég lesz-e hozzá, hogy megtörjem a jeget. Muszáj lesz, mert létfontosságúak ezek a gyakorlatok a továbblépéshez. Ha végre meglesz, az akkora ugrás lesz az eddigiekhez képest, mint mikor a pengetésről átválthattam a vonó használatára. Izgi.