Enyhén belassultak megint a dolgok errefelé, legalábbis kívülről nézve úgy tűnhet. Ugyan rengeteget gyakorlok továbbra is, de a feladatok többé-kevésbé ugyanazok, mint eddig, annyi különbséggel, hogy trükkösebbek a húrváltások és a vonókezelés. A medence túlfelére már át tudok evickélni, most ugyanezt próbálom, csak hol hátrakötözött kézzel, hol ólomcsizmában, hol ezek tetszőleges kombinációjában.

Merthogy eljátszani egy dalt, az egy dolog, de eljátszani egy dalt a zenét szerző személy szándékai szerint, az időnként egy teljesen más történet. Jó példa erre az aktuális "Here is a song for winter-time" kezdetű angol dal, ami alapvetően egyáltalán nem lenne bonyolult, de tele van olyan részekkel, hogy ugyanazt a hangot, kétszer egymás után, egy vonóval, összekötve, de megszakítva kell játszani. Ez így leírva is elég nyakatekerten hangzik, és tényleg ezt kell csinálni, így hát igencsak feladja a leckét. Hol a ritmust rontom el miatta, hol nem hallani a szünetet. Egy hét gyakorlás után már lényegesen jobban megy, mint elsőre, de egy vállveregetéstől még igencsak messze vagyok.

Zoltán feltárt egy tekintélyes adag hibát a játékomban, és a cél most az, hogy valahogy átlendüljek ezeken. A teljesség igénye nélkül ilyen problémákkal küszködöm:

• Hamisan játszom. Ez ugyan hónapról hónapra javul, de továbbra is állandó jelenség, valószínűleg az is marad még egy jó darabig. Teljesen változatosan jelentkezik, néha, ha a bal kezemet szuggerálom, akkor jó, de néha egyáltalán nem segít ez sem. Néha akkor a jó, ha egyáltalán nem figyelem a bal kezem. Nehezen tudom megfogni a jelenséget, mert sem nem állandó, sem nem konzisztens, nem a figyelem függvénye. Egyszerűen vagy sikerül, vagy nem.
• Néha nem forgatom eléggé a bal kezem a nyak körül, ami még rátesz egy lapáttal a hamisságra.
• Elharapom a hangokat. A tempó ugyan jó, csak egy-egy hangot nem tartok ki elég hosszan. Akár teljesen egyszerű ritmusképletben is, pl négy negyedből az elsőt vagy az utolsót.
• Rendszeresen egy hajszállal hamarabb teszem le, vagy emelem fel az ujjamat, mint kéne, ami tovább erősíti az elharapás jelenségét, plusz egyáltalán nem hangzik jól.
• Rárántok a vonóra irányváltásnál, nem kifejezetten finom az átmenet.
• Nem használom ki a teljes vonó hosszát, még akkor sem, ha a darab épp lehetővé tenné.

Szerencsére mindegyikre van gyógyír, nevezetesen a töméntelen mennyiségű megfigyeléssel kombinált gyakorlás. Csak úgy gyakorolni bele a világba hiábavaló lenne, ha nem próbálom meg közben árgus szemmel (füllel) lesni az anomáliákat, akkor átsiklom felettük. Néha ez nagyon fárasztó, kiváltképp amikor csak épp hegedülgetni lenne kedvem, és nem egy górcső alatt magamat elemezgetni, miközben hegedülni próbálok.

Azért haladás is történik, az utóbbi hetekben terítékre került pár technikai gyakorlat, dupla húros oktáv váltogatós darabok képében, amik elvileg nehezek, ellenben meglepően hamar ráállt a bal kezem, már ha nem nézzük a hamisságot és a többi, fentebb felsorolt problémát. Szóval a százhuszonöt elrontható dologból négyet-ötöt már nem rontok el. ;)

Ami viszont nagy meglepetés volt a minap, az az, hogy miután önszorgalomból elhúztam a Kraftwerk féle Computerlove kivonatolt verziójának a felét kottából megtanulva, a folytatáshoz szükséges hangokat pikk-pakk kikerestem magamtól a hangszeren és fejből összeraktam a hiányzó részt. Ilyet se tudtam eddig. Ezen felbuzdulva belepengettem a hegedűbe párat és az első összecsengő két hangról ami beugrott azt megpróbáltam folytatni. Össze is jött négy taktus így a Kispál Szívrablásából. Tiszta mágia.

Szóval hegedülni még mindig szuper, sőt, egyre szuperebb, bár továbbra is rohadtul nehéz dolog. Néha irigykedem kicsit, mikor olyan hangszerek jutnak eszembe, mint zongora, síp, és hasonló, önkínzásra kevésbé alkalmas eszközök, de már nem cserélném el másra a hegedűt semmiképp, nagyon megszerettem.