A múlt hétre társamul szegődött egy igen makacs hátfájás, ami enyhén szólva is kellemetlen kompánia, ha az ember hegedülni próbál. Így jobb kézzel túl sok fejlődést nem tudtam felmutatni, ezért aztán előrelépés hiányában nem is ellenkeztem, mikor Zoltán azt javasolta, hogy adjunk még egy hetet ugyanazon gyakorlatoknak.

A bal kezem viszont egész szépen alakul továbbra is, már-már magabiztosan fogom le a húrokat a megfelelő helyen, vagy ha mégsem, akkor már többnyire meghallom, hogy nem a jó hangot szólaltatom meg. A két kar együttes használatáról természetesen szó sincs még, attól nagyon messze vagyok, hogy függetleníteni tudjam egymástól a mozgásukat.

A vonókezelés egyértelmű szűk keresztmetszete az éveken át tökéletesített puhányságom, hamar elfáradnak a karjaim és onnantól kezdve szétesik a mozgáskoordináció és átmegyek fűrészelő üzemmódba. Ezen segítendő Zoltán javasolt pár jógából vett egyszerűbb gyakorlatot, amit azóta is szorgalmasan végzek. Ha valaki két hónapja azt mondja nekem, hogy edzeni fogom a testem hát körberöhögöm, erre tessék. Magam is meglepődöm néha mennyi motiváció szorult belém a hegedülés tudományának elsajátításához vezető rögös és hosszú út bejárását illetően.

Egyszemélyes önképző köröm keretében a következő áldozatom Billy Idol White Wedding-je lett, ismét egy midiből kigyomlálva lekottáztam a gitárkíséretet és elkezdtem begyakorolni. Ez már egy lényegesen hosszabb darab, mint a Redemption Song, jópofa kikapcsolódás ezzel szöszmötölni. Bobby barátom egyszer majd bizonyára értékelni fogja, ha alkalmam adódik bemutatni.