Testedzésben jártas Zsolt barátom (lásd: Confidence and Power blog) fantáziáját felkeltette a fizikumommal, vagy inkább annak hiányával való küszködésem, és felvette a kesztyűt, hogy olyan gyakorlatokat találjon ki a számomra, amelyek egyrészt nem túl megerőltetőek, de mégis eredménnyel kecsegtetnek, ugyanakkor mindez annyira tömör és rövid maradjon, hogy ne adjam fel két nap után az ezzel való foglalatoskodást. A palettára guggolást, fekvőtámaszozást és gumiszalagos, karokat és környéküket erősítő gyakorlatokat vett fel, utóbbiak nagyon jópofák, de ez, mint kiderült, csalóka, mert kegyelmet nem ismerő módon megdolgoztatják a vállamat.

A múlt pénteki óra igen tanulságosra sikeredett, átváltottunk ugyanis néhány összetettebb ritmusú és több hanggal operáló darabra, amin én konkrétan lefagytam. Első alkalommal hol a ritmust, hol a hangmagasságot rontottam el pár ütem után, és ezt stabilan tudtam tartani sokadik nekifutásra is. Annyira szerencsétlen voltam, hogy fel is merült bennem, hogy na, úgy néz ki ennyi volt, elértem zenei teljesítőképességem csúcsát, a triviálisnál egy hajszállal bonyolultabb dallamoknál elvérzek és slussz.

A múlt hétre társamul szegődött egy igen makacs hátfájás, ami enyhén szólva is kellemetlen kompánia, ha az ember hegedülni próbál. Így jobb kézzel túl sok fejlődést nem tudtam felmutatni, ezért aztán előrelépés hiányában nem is ellenkeztem, mikor Zoltán azt javasolta, hogy adjunk még egy hetet ugyanazon gyakorlatoknak.

Eseménydús hét volt, szó se róla. Végre rávettem magam, hogy a vállpárnáról átszokjak a házilag jóga-blokkból barkácsolt felgumizott párnára, ami szabadon hagyja a vállamat. Hamar kiderült, hogy ez tényleg remek megoldás, sokkal természetesebb vele a hegedű tartása és a bal kéz mozgása nagyságrendekkel szabadabb, mint a gyári vállpárnával bármikor is volt. A gumi alatt ugyan el-elmozdult a párna, de Zoltán tanácsára egy plusz gumival ellentétes irányba is rögzítettem, azóta meg sem moccan, mondhatni tökéletes. Nem is értem miért nem adnak alapból egy ilyet a Stingrayhez, pofonegyszerű megoldás és remekül működik.

Nagyjából így tudnám jellemezni a heti teljesítményemet. Az alkar és a kézfej vonókezelésnél már egész jó, de cserébe széthullott a könyököm, az állam, a bal kezem, meg úgy általában úgy állok, mint egy kérdőjel. Kicsit olyan, mint macskákat terelni, de legalább a leggonoszabb macskát már sikerült megnevelnem. Rengeteg kisebb-nagyobb korrigálni való van a vonójátékomban, ezekből most kaptam egy csokorral, hogy javítgassam. Ha apránként egyesével kicsiszolom ezeket, az nagy haladás lesz.

Három blokkban, három albumról hallhattunk darabokat, az utolsó volt az általam rendkívül várt Kraftwerk cover blokk. Amennyire lehetett igyekeztem a zenészeket is megfigyelni játék közben, de az átütő zenei élmény mellett erre nem mindig volt lehetőség. Csodálatos koncert volt és egyúttal kifejezetten tanulságos is, nagyon örülök, hogy a hegedű, és nem egy másik hangszer mellett döntöttem, és remélem, hogy egyszer majd fogok akár tizedannyira jól játszani, mint ők. ;)

Na most pénteken éreztem először nagyon bénának magam. Továbbléptünk a hangok lefogása felé, ami arra épülne, amit eddig bal kézzel gyakoroltam, de valahogy sehogy sem sikerült megbízhatóan és reprodukálhatóan összehozni. Hazafele ezen morfondírozva arra jutottam, hogy muszáj lesz többet gyakorolnom, ha ez ilyen nehézkesen akar kézre állni. Érdekes, hogy otthon egyből jobban ment, lehet, hogy a drukk tett keresztbe nagyon, mikor először próbáltam. Most két nappal később már egész tűrhetőnek tűnik a dolog, bár a félhangnyi elcsúszásokat még nem veszem észre teljes biztonsággal a gyakorlás hevében, de készítettem pár midi filet mintának, ezeket meghallgatva könnyebb korrigálni. Mindeközben a bal középső- és gyűrűsujjam kezd kellemesen érzéketlenné válni, a jobb mutatóujjam pedig egy tetszetős vízhólyag nevelésére adta a fejét a sok pengetéstől.

Három kellemes meglepetésben volt részem a héten, az egyik, hogy Kinga rámrontott gyakorlás közben, mert olyan hangokat adtam ki, hogy azt hitte, hogy bekapcsoltam a tv-t és onnan szól a hegedű. A másik, hogy kezd hozzám nőni a hangszer, időnként egészen természetesnek tűnő érzés már tartani, megszólaltatni, oldódik a görcs. A harmadik pedig, hogy Lajkó Félixet hallgatva elkezdett derengeni, hogy épp melyik húron játszhat, amiben persze könnyen tévedhetek is, az ő tudásával nem feltétlenül szorul rá a húrváltásra egy kis hangtávolság miatt, de mindenesetre kezd beégni az agyamba a G-D-A-E mint referenciapontok. Szóval jó kis hét, és holnap még órám is lesz, vasárnap meg Balanescu Quartet.

Haladás! Miután megállapításra került, hogy fejlődésem a balkezes pengetés és a jobbkezes ceruzazsonglőrködés terén nem egyértelműen förtelmes, belecsaptunk a lecsóba. Ennek jegyében most először engedélyt kaptam a vonó és a hegedű együttes, egyidejű használatára. Van mit gyakorolni bőven, a jobb kezem nyeklik-nyaklik még magától is, pláne ha a vonó nagyobb súlyával és másmilyen egyensúlyával találkozik. Ehhez jön még egy kis jobbkezes pengetés, meg egyéb trükkös feladatok a helyes kéztartás és kézvezetés elsajátítására, szóval a két gyakorlatból hirtelen lett vagy hat, így a napi 4x15 perces edzést kevesebb, de hosszabb menetté kell alakítanom, hogy érdemben tudjak foglalkozni minden feladattal. Kicsit foglalkoztunk a kottaírással és a ritmikával is, úgyhogy valószínűleg hamarosan ezekre a területekre is elevezünk. Baromi ronda violinkulcsokat rajzolok.

A hétvége a barkácsolás jegyében telt. A vállpárnám nem egészen jól szuperál, így megkíséreltem javítani a helyzeten. Az alapvető cél a hangszer testének a megvastagítása lenne, hogy az jobban üljön a kulcscsontomon. Első nekifutásra a talajburkolónak használt gumitégla ugrott be, persze szétdarabolva, így be is szereztem két eltérő vastagságú darabot. Gumi, rugalmas, darabolható, mi baj lehet? Hát a súlya, az. A méretéhez képest nagyon nehéz egy ilyen tégla, úgyhogy most van két teljesen felesleges darabom.